Először is, amiben az empátia segít, hogy
- megérthessük önmagunkat,
- másokat és ezáltal kapcsolódni tudjunk hozzájuk
- az egészséges kapcsolatok tartsunk fenn
- egy egészséges társadalomat építhessünk.
Mégsem gyakoroljuk rendszeresen.
Ennek többféle oka lehet például az önismeret hiánya,az érzelmek figyelmen kívül hagyása, mert ezt láttuk és tanultuk közvetlen környezetünkben.
És van négy társadalmi összetevő is.
Roman Krznaric Az empátia ereje című könyv szerzője a következő négy dolgot említi:
- Előítélet
Hajlamosak vagyunk megítélni valakit aszerint, hogy hogyan öltözik, milyen a bőre színe a vallása, a nemi hovatartozása. Messzemenő következtetéseket vonunk le, és bele sem gondolunk, hogyan is él valójában.
Sajnos a társadalom ezt még erősíti is félelem- és gyűlöletkeltéssel. Azt hiszem, ezt nem kell bővebben kifejtenem, hiszen lépten-nyomon ezzel találkozunk az utcán, a különböző médiumokban.
Félünk, fröcsögünk és elhiszünk mindent.
Pedig csak egy csöppnyi beleérzésre lenne szükség.
Vajon mit érezhet az a menekült, aki mindent feladott, hogy életben maradjon?
Miért került utcára ez a hajléktalan? És ha ezt választotta, vajon mit élhet át a hidegben, a hóban a fagyaban?
Hogyan tudnánk levenni a “sztereotípia torz szemüvegét” és máshogy tekintekini embertársainkra?
“A különböző sztereotípiákban, legyen az a politika, a vallás, a nacionalizmus vagy más erők terméke, az a szándék a közös, hogy a beszélgetés tárgyát megfossza emberi mivoltából, kitörölje az egyéniséget, megakadályozza, hogy a szemébe nézzünk és megjegyezzük a nevét. Ennek következtében alakul ki a közönynek az a kultúrája, amelyen az empátia nehezen képes áthatolni” (80.old)
Tudom, hogy ez egy rendkívül összetett és vitát kavaró tényező, ugyanakkor változtathatunk rajta.
Kicsiben, egyéni szinten is azzal, hogy egy pillanatra megállunk, képzeletben helyet cserélünk és feltesszük magunknak a kérdést:
*Ha én lennék ebben a helyzetben, hogyan érezném magam? Mit tennék? Mit tehetnék?*
Ezt a témát Az ellenség című fantasztikus gyerekkönyv is feldolgozza. Hatalmas kedvenc a családunkban.
“Ilyen a háború. Volt egyszer, és most is van: van valahol egy sivatag, és abban két gödör. A két gödörben két katona kucorog. Ők ketten ellenségek.”
Az egyik katona várja, hogy végre kijöhessen a gödörből, nézegeti a családja fényképét és elképzeli, hogy hamarosan véget ér a háború és ő hazamehet. Napok óta nem jött már ki. Aztán észreveszi, hogy az ellenség végre elhagyta posztját. Kimászik és bemegy az ellenség gödörjébe, ahol meglepetten látja, az ellenség családjának képét, a személyes tárgyakat. És elgondolkodik: az ellenségnek is van családja? Ő is úgyanúgy hazavágyik?
Rájön, hogy helyet cseréltek, mindenki a másik gödrében ül. Akkor most ki az ellenség?
Elhatározza, hogy üzenetet küld neki, hogy érjen véget a háború és hazamehessenek mindketten.
Személy szerint én sokat gondolkodom ezen és beszélgetésben kísérletet is teszek mások szemléletváltására. Vagy legalábbis arra, hogy próbálja meg máshogyan megközelíteni. Csak tegyen egy próbát.
Tulajdonképpen ezért létezik az Empátia Edzőterem.
Utópia? Lehet.
Ugyanakkor teszek valamit, hogy egy élhetőbb világban élhessünk.
Mert hiszem, hogy „Mindenben van egy apró repedés. Ott jut be a fény.” (Leonard Cohen).
- Tekintély
Biztosan sokat hallottad, hogy a “apádnak/anyádnak/a tanárnak/ a főnöknek/a gurunak stb… mindig igaza van”
Valaki mindig jobban tudja, jobban ismeri. Ha esetleg a tv-ben is bemondják, akkor az úgy van.
Akkor vagy becsületes, ha “betartod a szabályokat”. A közösség, a társadalom szabályait.
Túl könnyen győzzük meg magunkat arról, hogy behódoljunk a tekintélynek.
Közben elveszítjük éberségünket, empatikus képességünket.
Pedig csupán ezekre lenne szükségünk, hogy megálljunk és gondolkodjunk.
- Távolság
Ez a távolság létrejöhet térben, társadalmi szinten és időben.
Ha egy távoli földrészen történi tragédia, nem ismerjük személyesen azokat az embereket, nehezebb irántuk empátiát éreznünk.
Társadalmi szinten empatikusabban tudjuk szemlélni a velünk azonos képzettségűeket, vallásúakat.
És mikor gondoltál bele utoljára, hogy milyen világban fognak élni ükunokáid? És mit tehetsz MA te ezért?
- Tagadás
Érezted már azt, hogy minél több képet látsz éhező gyermekeről, háborús áldozatokról, annál inkább azt gondoltad, hogy úgysem tehetsz semmit?
Túl kicsit vagy, túl messze vagy, hogy segíts. A pénz úgysem jut el hozzájuk.
Létezik az “empatikus kiégés” fogalma is, amikor inkább homokba dugjuk a fejünket.
Akár azért, mert valóban megtettünk mindent és nem tudtunk segíteni, vagy a bűntudat miatt, hogy tehetnénk valamit, de inkább kifogásokat keresünk, hogy miért tegyük meg.
“Alapvető fontosságú észrevennünk, hogy az akadályok elsősorban a kultúránk, társadalmunk vagy a politika szülöttei,nem pedig az emberi természet szerves részét képező személyiségjegyek.
Ez pedig azt jelenti, hogy mind egyénileg, mind társadalmi szinten megtalálhatjuk a módját, hogy fölébük kerekedjünk. Ha előítéleteket neveltek is belénk, bármikor dönthetünk úgy, hogy nem alkalmazunk többé emberhez nem méltó címkéket, mégha kimondva-kimondatlanul erre is tanítottak bennünket.
Az empátiának kellene felvennie a harcot a tekintélyelvűséggel, bár a történelemkönyvek telis-tele vannak nemcsak nézeteltéréssel, de behódolással is. A más tájakon élő idegenek személyes történetei veiszont segíthetnek a távolság áthidalásában. Elhatározhatjuk, hogy nem fordítunk többé hátat a szenvedésnek, hanem a belső erőnket, lelki épségünket és kíváncsisgunkat segítségül hívva ellenállunk a tagadás csábításának.” (89-90.old.)
Felhasznált irodalom:
Roman Krznaric: Az empátia ereje
Cali-Bloch: Az ellenség
